Csőke Andrea: Zálogjog és engedményezés a felszámolási eljárásban – esetek a Kúria döntéseiből (Céghírnök, 2016/8., 7-11. o.)

2016. 09. 12.

Két rendkívül érdekes, és feltételezhetően következményeiben jelentős határozatot hozott a közelmúltban a Kúria. Az egyik azzal foglalkozott, hogy a jövőbeni követelésen alapított zálogjoggal biztosított hitelezői igény esetén a felszámolás tartama alatt keletkezett követelésekre kiterjed-e vajon a zálogjog, és a befolyt összegeket e preferált hitelező részére kell-e kifizetni. A másik pedig azzal a – valójában polgári jogi – kérdéssel, hogyan kell értelmezni a szerződés felbontását az engedményezés esetén akkor, ha a felek a felbontott engedményezési szerződést már teljesítették.
 
 

I.

 
A gazdaságban rendkívül fontos kérdés, hogyan működik egy biztosíték az adós fizetésképtelenségének bekövetkezésekor. Fontos ez annak a hitelezőnek, aki biztosított, de fontos annak is, aki nem rendelkezik biztosítékkal.

A Kúria 2015-ben két határozatot hozott a vagyont terhelő zálogjoggal kapcsolatban, amely alapvetően megváltoztatta a korábbi bizonytalan jogértelmezést azzal kapcsolatban, hogy a vagyont terhelő zálogjog terjedelme változhat-e az adós felszámolásának megindítását követően. Ha tehát feltesszük, hogy a hitelező a régi Ptk. alapján a 100 értékű követelésének a biztosítására az adós mindenkori vagyonára alapított vagyont terhelő zálogjogot, akkor az adós felszámolásának megindulásával az adós vagyonának a felszámolás során történő csökkenése vagy növekedése befolyással van-e a hitelező zálogjoggal biztosított követelésének nagyságára. Amennyiben az adósnak a felszámolás kezdő időpontjában 50 értékű vagyona van, de a felszámolás során az 90-re nő, akkor ez a 40 megilleti-e még privilegizált hitelezőként a vagyont terhelő zálogjog jogosultját, illetve ha a felszámolás tartama alatt a vagyon 20-ra csökken, és a felszámoló akkor értékesíti, akkor vajon fennáll-e felelőssége bárkinek a csökkenés miatt.

Jóllehet a Gfv. VII. 30.212/2014/10. számú és a Gfv. VII. 30.312/2014/5. számú határozatok indokolásának részleteit többen kritizálták, az nem vitásan kiderült a két határozatból, hogy a Kúria álláspontja szerint a felszámolás kezdő időpontjában fennálló helyzetet, az akkor meglévő zálogtárgyakat kell figyelembe venni az olyan esetben, amikor a polgári jogi szabályok szerint a zálogtárgyak változhatnak a felek közötti szerződés tartama alatt. Ilyen a vagyont terhelő zálogjog, illetve ilyenek lehetnek a jövőben keletkező követelések is, hiszen a felek megállapodhatnak zálogjog alapításában a jövőben keletkező követelésekre vonatkozóan.

A határozatok alapján tehát a felszámolónak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyonról leltárt kell készítenie, annak az értékét a vagyont terhelő zálogjogosulttal együtt meg kell állapítania. Ha a felszámoló a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyontárgyakat a Cstv. 49. §-a szerint értékesíti, akkor a Cstv. 49/D. § (2) bekezdése alapján el kell számolnia a befolyt vételárral. Ha azonban az adós tevékenységét a felszámoló folytatja, és ennek során a vagyon összetétele változik, akkor a felszámolónak a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyonnal kell elszámolnia. Ebből az következik, hogy a hitelező számára annyit mindenképpen ki kell fizetni, mint amennyi a felszámolás kezdő időpontjában meglévő vagyon értékének a fele. A felszámolónak ezzel számolnia kell, ezért ha a tevékenység folytatása során a vagyon csökken, akkor – még mielőtt az értéke a fele alá csökkenne – be kell fejeznie a tevékenységet, és értékesítenie kell a vagyontárgyakat. A hitelezőt tehát a vagyoncsökkenés ellen védi ez a megoldás. Természetesen a vagyon növekedése esetén is csak az a vagyonérték vehető figyelembe a hitelező kielégítésénél, ami a felszámolás kezdő időpontjában már rendelkezésre állt, tehát a vagyon növekedése nem növeli a hitelező biztosítékát.

A Kúria második határozata – Gfv. VII. 30.312/2014/5 – esetében a vagyont terhelő zálogjogba tartozó, a felszámolás alatt befolyt bérleti díjak megítélése volt a kérdés. Jóllehet a döntés ismert volt a Kúria honlapjáról, a bírósági gyakorlat csak részben követte.
A most született végzés (Gfv. VII. 30.086/2016/8) tényállása szerint a hitelező egy projekt cég részére nyújtott kölcsönt, amelynek biztosítékaként a projekt cég által felépítendő ingatlan bérbe adásából befolyó jövőbeli bérleti díjakra alapított zálogjog szolgált. A projekt cég felszámolásra került, a felszámoló fenntartotta a bérleti szerződéseket, a jövőbeni követelésre alapított zálogjoggal biztosított hitelező pedig kérte, hogy a folyamatosan befolyó bérleti díjakat a felszámoló a hitelező kielégítésére fordítsa. A felszámoló a kérelmet visszautasította azzal, hogy csak abban az esetben illeti meg a követelésen fennálló zálogjog jogosultját a privilegizált kielégítés, ha a zálogjog a felszámolás előtt keletkezett. A felszámolás kezdete után nyújtott bérbeadói szolgáltatás ellenértékére (bérleti díjra) nem terjed ki a zálogjog. Az első- és másodfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felszámolónak a bérleti díjakat a hitelező részére ki kell fizetnie.

A Kúria hatályon kívül helyezte a másodfokú bíróság végzését és az elsőfokú bíróság végzést megváltoztatva a kifogást elutasította, az indokolásban az alábbi két kérdésre kereste a választ:
 
Mikor keletkezik a zálogjog jövőbeni követelésen?
Az eljárásban alkalmazandó Cstv. 49/D. § (1) bekezdése rendelkezéséből következően csak azon zálogjoggal biztosított hitelezői igények rendelkeznek kielégítési elsőbbséggel, amelyek esetében a zálogjog a felszámolás kezdő időpontja előtt keletkezett.
Az nem volt vitás, hogy a régi Ptk. 267. § (1) bekezdése szerint követelésen is alapítható zálogjog, mely a zálogkötelezett javára jövőben keletkező követelésekre is kiterjedhet. „Egy adott vagyontárgyon azonban a zálogjog csak akkor keletkezik, ha az a vagyontárgy létrejön, vagy az adós válik a jogosultjává. Ha a felek az adós adott jogviszonyból eredő jövőbeni követelésein zálogjogot alapítanak, de a követelés alapjául szolgáló jogviszony az adós és a harmadik fél között nem jön létre, vagy valamilyen oknál fogva megszűnik, a nem létező, létre nem jött követeléseken nem áll fenn zálogjog.

Ha a jogviszony alapján több követelés jön létre, akkor az egyes követelések tekintetében külön-külön vizsgálandó, hogy mikor jött létre a zálogjog. Egy zálogszerződéssel ugyan több követelés is elzálogosítható (akár a zálogkötelezettet megillető összes, fennálló és jövőben keletkező követelés is), azonban a zálogjog egy adott követelésre csak akkor terjed ki, amikor a követelés létrejön. Mindebből az következik, hogy adott követelésen a követelés létrejöttének időpontjában keletkezik zálogjog. Az, hogy a régi Ptk. lehetővé teszi jövőben keletkező követelések elzálogosítását, csak azt jelenti, hogy a felek előre rendelkezhetnek a jövőben keletkező követelések elzálogosításáról, amely követelések létrejöttekor a felek részéről semmilyen újabb jogcselekmény nem szükséges a zálogjog érvényes létrejöttéhez.
Önmagában a jövőbeni követeléseket elzálogosító megállapodás (zálogszerződés) tehát még nem hozza létre a zálogjogot, mert hiányzik a zálogtárgy, amelyen a zálogjog létrejöhetne. Valójában egy függő jogi helyzetet teremt a jövőbeni követeléseket elzálogosító megállapodás létrejötte, amely csak akkor eredményezi a zálogjog létrejöttét, ha a követelés, azaz a zálogtárgy ténylegesen létrejön.

Jóllehet az adott eljárásban még nem alkalmazandó, de a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) egyértelművé teszi, hogy önmagában a zálogjog megalapítása még nem eredményezi a zálogjog létrejöttét, annak feltétele az is, hogy az elzálogosítani kívánt vagyontárgy feletti rendelkezési jogot a zálogkötelezett megszerezze. Olyan vagyontárgyon, amely a zálogjog megalapításának időpontjában még nem létezik (például jövőbeli követelés) vagy létezik ugyan, de azon a zálogkötelezettet még nem illeti meg a rendelkezési jog, csak akkor jön létre a zálogjog, ha a vagyontárgy (például a követelés) létrejön, illetve a vagyontárgyon a zálogkötelezett megszerzi a rendelkezési jogot. A régi Ptk. ugyan nem különböztetett ilyen egyértelműen a zálogjog megalapítása és létrejötte (keletkezése) között, azonban a régi Ptk. tekintetében is irányadó, a dologi jog létrejöttének (keletkezésének) feltétele, hogy a dologi jog tárgya létrejöjjön.”
 
Mikor keletkezik a követelés tartós jogviszony (pl. bérlet) alapján visszatérő szolgáltatások esetében?
Nem tekinthető egységes szolgáltatásnak a bérlet tárgyának az adós általi használatba adása, mert ugyan a használatba adás egy konkrét aktus, de annak fenntartása egy időszakra vonatkozik, s ugyanígy a régi Ptk. időszakonkénti bérleti díj fizetési kötelezettséget ír elő ellenszolgáltatásként a bérlő részére is. Ha ez a jogviszony a felszámolás kezdő időpontja előtt és utána is fennáll, akkor a felszámolónak meg kell osztania a bérleti díjakat. A felszámolás kezdő időpontja előtt eltelt időre vonatkozó bérleti díj zálogjoggal terhelt, míg a felszámolás kezdő időpontja után keletkezett bérleti díjra a hitelezőnek már nem áll fenn a zálogjoga.
 
 

II.

 
A másik végzés (Gfv. VII. 30.008/2016/8) a tényállása szerint a felszámolás kezdő időpontja előtt „A” hitelező a követelését engedményezte „B” hitelezőre. „B” hitelező az adós felszámolásának megindulása után határ­időben bejelentette a követelését, melyet a felszámoló nyilvántartásba is vett. A felszámolás tartama alatt „A” és „B” közösen bejelentették a felszámolónak, hogy az engedményezési szerződést felbontották, a felszámoló a továbbiakban az „A” hitelezőt tartotta nyilván hitelezőként. „C” hitelező támadta meg kifogással a felszámoló intézkedését, mert álláspontja szerint az „A” hitelező nem jelentette be az igényét jogvesztő határidőn belül, ezért nem tartható nyilván, míg a „B” hitelező már nem hitelezője az adósnak, és ezért nem tartható nyilván.

A Kúria azt vizsgálta, hogy van-e lehetőség az engedményezési szerződés felbontására, illetve ennek megtörténtével az eredeti állapot áll-e helyre a felek között, azaz a követelés „visszaszáll-e” az engedményezőre az ellenérték visszafizetésével. Az alábbiakat fejtette ki: „A Ptk. 319. § (1) bekezdése szerint a szerződés – felbontása esetén – a megkötésének időpontjára visszamenőleges hatállyal szűnik meg, és a már teljesített szolgáltatások visszajárnak. Ebből azonban az következik, hogy az engedményezési szerződés felbontása következtében az engedményezett követelés nem száll vissza automatikusan az engedményezőre, hanem a feleknek egy újabb engedményezésről szóló megállapodást kell kötniük a visszaengedményezésről. Nincs tehát lehetőség arra, hogy a felbontással az eredeti engedményezési szerződést annulálják, meg nem történtté tegyék. Nem elegendő annak kimondása, hogy az eredeti engedményezési szerződést felbontják, mert ezzel még nem történik meg az átruházás (visszaruházás) az eredeti engedményezőre. Nyilatkozniuk kell – és ez egy új engedményezési szerződésnek minősül – a követelésnek az eredeti engedményezőre történő visszaengedményezéséről.”

A Kúria tehát – értelmezve a régi Ptk. 319. § (1) bekezdését – kimondta, hogy nem automatikus az eredeti állapot helyreállítása, hanem – amennyiben olyan szerződésről van szó, amelynek a felbontására sor kerülhet –, a feleknek az általuk a másik féltől megkapott szolgáltatást vissza kell adniuk, s az ehhez szükséges intézkedéseket meg kell tenniük. Miután az engedményezéssel az átruházás megtörtént a követelés tekintetében, a felbontás esetén a másik félnek vissza kell ruháznia – a szerződés felbontása miatt – az engedményezett követelést.
 


Vissza